15 nap interrail

Ha ez az első poszt a blogon amit olvasol, akkor inkább ne ezzel kezd. Itt spoiler hegyek lesznek, belső poénok, kikacsintások és megfelelő háttértudás nélkül kontextusából kiragadott obszcenitás. Tényleg ne ezt olvasd elsőnek, nem éri meg. Itt van egy link is a kezdetekre.

Többször nem szólok. :)

Rögtön elsőnek le is lövöm a poént: a 15. napon egy 13 órás út keretében, amiből olyan 9 és felet a folyosón állva töltöttem, végül hazaértem. Budapestről nem mesélek mert ismeri mindenki, az úton az egyetlen érdekes pedig az volt, hogy egy 40 körüli nő polcnak nézett és amíg aludtam rám rakta a szatyrát, amit felébredve kicsit nehezményeztem (a velem egykorúak és fiatalabbak viszont akkor is bocsánatot kértek ha én léptem a lábukra - de ez egy olyan vonal ami nagyon messzire visz és most nem akarok belemenni.) Így hát nem is marad más hátra, mint az összegzés és a könnyes búcsú.

Sokan kérdezték, hogy megcsinálnám-e újra. Őszintén szólva nem, de szerintem ez egy olyan dolog, ami csak egyszer izgalmas, szóval aki még nem próbálta, annak azért mindenképpen ajánlanám. Amit másképp csinálnék, az elsősorban az lenne, hogy vinnék magammal valakit vagy valakiket, mert 2-3 napig jó meg érdekes egyedül, az embernek van ideje kicsit rendezni a gondolatait és megvan a senkitől és semmitől sem függés mámorító érzése, de hosszabb távon néha nagyon unalmas tud lenni. A helyjegyeket is megnézném előre, hogy ne legyek ennyire a helyi Információkra szorulva, és ami még fontos, tájékozódnék legalább egy kicsit azokról az országokról, amik kikerülhetetlenek (Franciaországban ne legyen iskolai szünet, török vízum, stb). Remélem nem vettem el a kedvét senkinek az ilyen jellegű túráktól a bloggal, nem ez volt a cél, és persze ez csak egy lehetőség a sok közül és vannak más jegyek is (pl az 5 napos vagy amit 30 nap alatt lehet felhasználni) és az interrailen kívül más érdekes lehetőségek is amik talán jobban megérik, érdemes körülnézni.

Végezetül jöjjenek a patetikus f***ágok. Szeretném megköszönni mind a hét olvasómnak a rapszodikus, de igen szenvedélyes visszajelzéseket ("Áááá! Szolnok, mi, hülyegyerek? Szóólnok?!!", "Egyetért egybe? EGYBE???!") amelyek sokban hozzájárultak a blog végleges arculatának elnyeréséhez. Remélem sikerült kedvet csinálnom valakinek az úthoz azok közül, akik rajtuk kívül idetévednek, vagy ha ehhez nem is, akkor talán egy másikhoz, és akkor már megérte ez az egész. Ez az utolsó képet pedig küldeném mindenkinek életbölcsesség gyanánt, különösen pedig azoknak, akik valami hasonlón gondolkoznak, de sok a munka/nincs idő/egyszerűen csak az "I don't wanna die. But I ain't keen on living either" életérzéssel küzdenek:

Koppenhágából az út eseménytelen volt. 

Megérkezésemkor elsőnek biztosítani szerettem volna hogy az éjszakai vonattal hazajutok, mert nem akartam kicsúszni a 15 napból, meg azért szívesen lettem volna már újra otthon. A jegyárusnőknél azonban nem várt akadályba ütköztem: egyikük sem beszélt semmilyen idegen nyelvet. Ahogy a kiskátéban már megírtam, rajzolni kezdtem, csillagokat holddal hogy éjszakai, városnevet meg mindent, de sajnos az "opcionális" kifejezés már nem ment át, úgyhogy kaptam helyjegyet anélkül, hogy igazából kértem volna, ráadásul Bécsbe, mivel Budapestre elfogyott  (mondjuk úgyis mindegy volt). 

Amikor kiléptem a pályaudvarról elsőnek ez a látvány fogadott:

ugyanis a Kultúra és Tudomány Palotája közvetlenül mellette van, és kurva nagy. Olyan, mintha a város közepén egy varázsló uralkodna egy torony tetején, mert hihetetlenül nagy és körülötte jó nagy park van, ami még nagyobbnak láttatja (persze amikor én voltam ott ennyire azért nem volt felhős, de a hangultatot jól visszaadja a kép.) Meg is támadtam az épületet, de jó kelet-európai szokás szerint mivel tudták hogy ez az egyetlen hely, ahova minden turista be akar menni jó drága volt a belépő. Az oldalában találtam információt is, ahonnan már térképpel felszerelkezve távoztam, és megkezdtem az óváros felderítését. 

Magáról a városról nem írnék többet, legyen elég egy újabb kép ami nekem legjobban tetszett:

Sztori itt nem nagyon volt, valami gyűjtéssel próbáltak lenyúlni lengyel lányok diplomázó szociológusoknak adva ki magukat, egy utcazenész elektromos gitáron játszott kemény rockot és itt kérték el tőlem az egyetlen hiányzó cigit is a dobozból, de ezek egyike sem annyira érdekes vagy jól megírható.

Este pedig felszálltam az utolsó vonatra a 15 nap alatt.

Ott tartottam, hogy miután az éjszakai vonaton megtudhattam az élet értelmét, reggel kissé fáradtan érkeztem vissza a városba.

A helyi információ igen magas színvonalú volt, mivel a térképen amit osztogattak előre be volt jelölve kis lábnyomokkal hogy hogyan lehet 3 óra alatt végignézni az egész várost, vagyis pont azt adták, amire nekem szükségem volt. Valójában persze ez olyan 6-7 órámba került, mivel eléggé ráértem és benéztem mindenhova. Így mindössze a 2. világháborús múzeumban nem tudtam már annyi időt tölteni mint szerettem volna, de ezt leszámítva tényleg tartalmas napot töltöttem Koppenhágában, és még ismerkedtem is.

Az Oslóba vezető vonatút volt a legprofibb: a vonaton kis csomagokat osztogattak, amiben felfújható párna, lepedő, szemlekötő és füldugó volt. Ha történt is valami ezen az úton, én kimaradtam belőle.

Sajnos a várost megnézni nem sok időm volt, mivel innen nincs éjszakai vonat Koppenhágába, így a késő délutánira vettem helyjegyet, leszűkítve ezzel a rendelkezésre álló időt. Egy nagyot azért sétáltam a városban és természetesen megnéztem az operaházat is, aminek egyrészt fel lehetett menni a tetejére, másrészt ingyenes volt benne a wc, ami nagyon jól jött, tekintve hogy az állomáson drága volt és ezért kimaradt a szokásos reggeli fogmosás-átöltözés kombó - valószínűleg ilyesmivel én szentségtelenítettem meg elsőnek az épületet. Amúgy az operaház és a hozzá tartozó mellékhelység is nagyon szép volt, egyszerre elegáns és modern:

 Utazásom jellegéből adódóan mindkettőt nagyra értékeltem. 

Koppenhágába valamikor estefelé értem, ahol a hajléktalanok mozgolódásából arra következtettem, hogy itt éjszakára nem zárják a pályaudvarokat. Kinéztem magamnak egy szimpatikus 40 és 50 közötti nőt, aki a hálózsákját varrogatta éppen az egyik padon, és elhelyezkedtem a pad másik végén azzal a szándékkal, hogy az éjszakát édes kettesben töltjük, még ha fizikai érintkezéssel nem is rontjuk el a kapcsolatunkat. Ő már lefeküdt, én még fenn maradtam olvasgatni egy kicsit, amikor egy járókelő úgy döntött, hogy mi leszünk a tökéletes nevelőszülők a feltehetőleg valahol az utcán összeszedett részeg, helybéli, szintén 50 körüli árvának, ezért közénk ültette le a padra (nem zártunk össze eléggé, volt köztünk vagy 20 centi). A pasival beszélgettem egy kicsit a szokásos dolgokról, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a nőre feküdt. Felismerem ha egy kapcsolatnak vége, így inkább felkerekedtem és újabb helyet kerestem magamnak. Végül egy élelmiszerbolt előtt rendezkedtem be, és ott ért a felismerés, hogy a nő akit hajléktalannak néztem, csak a vonatra  várt, ugyanis az arra járó rendőrök felvilágosítottak, hogy éjszakára el kéne hagynom az épületet.* Valahogy nem volt kedvem megint a szabadban éjszakáznom, így hirtelen elhatározással befutottam az utolsó induló vonatot, és elindultam valamerre azzal a feltett szándékkal, hogy ha kialudtam magam valahol leszállok és az első szembejövő vonattal visszajövök. Az ötlet nem volt rossz, mindössze két dolog hiúsította meg: először is az, hogy úgy álltunk a vonaton, mint a heringek, a másik az angol-norvég gyerek, aki az első fél óra után végig szóval tartott. Először két sötétebb színezetű gyerekkel próbálkozott, majd amikor látta, hogy azok nem nagyon vágják a nyelvet ("It's like I'm talking to my cat" - true, amennyiben a macskájának indiai kiejtése van), tőlem kérdezett valamit, amire angolul válaszoltam, és ez hiba volt. Kb 3 órán keresztül vitatkoztam vele a bankok által irányított világméretű összeesküvésekről és a várható világvégéről (via Zeitgeist), amit némileg nehezített, hogy nekem nem anyanyelvem az angol és hogy csak akkor jutottam szóhoz, amikor levegőt vett, ami nem volt túl gyakran. A vita egy pontján megkérdezte hogy mivel foglalkozom, mire mondtam hogy IT, bankszektor, ami kb azzal volt egyenértékű mintha bevallottam volna neki, hogy én vagyok Jeff Vader, de aztán amikor azt is elmondtam neki, hogy amúgy fogalmam sincs hogy hova megyek éppen mert csak aludni szálltam fel a vonatra hogy ne a pályaudvar mellett kelljen csöveznem egész este, meglátta bennem a rokonlelket és megnyugodott. A végére amúgy egész jóban lettünk, megígérte hogy dob majd egy mailt ha sikerült megváltania a világot (még nem jött meg), de közöset innunk már nem sikerült, mert indult vissza a következő vonat, amin már szerettem volna végre aludni is egy kicsit.

Reggel egy kicsit fáradtan kezdtem bele Koppenhága felderítésébe.

* amikor helyet keresetem, az egyik padon egy egész helyes lány leült mellém és rám mosolygott. Elsőre arra gondoltam hogy kurva, másodikra hogy részeg, végül arra jutottam, hogy biztos be van lőve. Azt hiszem megviselt az elmúlt egy év. (Amúgy vonatra várt ő is, láttam felszállni hátizsákkal.)

Erről a városról annyira nem tudok mit írni, hogy most inkább írok valami mást, hátha közben megjön a kedv.

Ma megtaláltam a tökéletes csengőhangot. A biciklimen sosem volt csengő, mivel úgy éreztem, hogy egy nem megfelelően szóló hang ugyan úgy megtörné a tökéletes harmónia állapotát (amiben a biciklim folyamatosan van), mint mondjuk egy rózsaszín sárhányó, tökéletes hang pedig idáig nem létezett, ma azonban rájöttem, hogy (feltehetőleg a fenti harmóniából kifolyólag) a biciklim magától képes ennek kiadására, kis segítséggel. Az eljárás a következő:

1, csináljunk 3 gyors, rövid kanyart egymás után úgy, hogy a harmadiknál motorversenyzőset játszva dőljünk be

2, eközben a kormány fordítsuk el annyira, amennyire ez felborulás nélkül lehetséges

3, fordítsuk el még egy kicsit

4, a kormányon átugorva homorítsunk

5, a kormányt még mindig fogva nem túl puhán, de nem is túl erősen csapjuk a betonhoz

voilà 

Kezdőknek nem ajánlanám a gyakorlatot, én ennek a hangkiadásnak az alapjait kb 15 évesen egy Kenesei fekvőrendőr után közvetlenül fektettem le, biciklistül, és azóta gyakorlom többé-kevésbé folyamatosan, bár a bal térdemen és gurulás irányban a könyököm, hátam és derekam egy-egy pontján lényegesen kevesebb bőrrel.

Szóval Trondheim.

Egészen kisváros jellegű volt annak ellenére, hogy a térképeken nagy piros ponttal jegyzik (utánanéztem és tényleg: 164 953-an lakják). A forgalom sem volt jelentős ennek megfelelően, és mindössze a város templomai voltak a nevezetességei (amiből meglepően sok volt mérete ellenére) és a bazilika egy palota mellett. Természetesen az utóbbi kettőből próbáltak bevételhez jutni turizmus címén, úgyhogy miután átgondoltam a helyzetet és a pénztárcám tartalmát inkább csak körbejártam őket. Az egyik turistáknak szóló kiadványban viszont megláttam, hogy itt van a Salamandernatten kiállítás, ami mondhatni megmentette a napot (bár azért nem volt rossz a város és a bazilika kívülről is tetszett). Ilyen volt:

csak teljes sötétben. Eleinte kerestem a villanyt, de felvilágosítottak hogy ennek az a lényege hogy nincs, és miután hozzászokott a szemem tényleg jó volt. További érdekessége volt még a kiállításnak egy hatalmas touchpad, amit sikerült meghekkelnem (elég sok időm maradt a végére), így internet kapcsolat nem lévén éppen életem legnagyobb passziánszpartijába kezdtem volna bele, amikor újabb csapat találta meg a helyet, így sajnos hagynom kellett. 

Az állomásra visszatérve a Madarak játszódott le, csak kicsiben. Egy elhagyatott kiülős kocsma (bármilyen meglepő, volt ilyen) padjainál kezdtem bele a vacsora/ebédembe, amikor észrevettem, hogy az egyik rosszul lezárt kenyér megpenészesedett egy nyirkos reggelnek köszönhetően, így letörtem belőle egy darabot és a közelben álldogáló sirálynak dobtam. Ezt észrevette egy másik, aki a levegőből egyből levitorlázott a mellettem lévő padra, majd gondolom ez lehetett a jel a part minden sirályának, mert két percen belül gyakorlatilag az összes ott volt körülöttem. Amikor azt mondom hogy az összes, akkor nem túlzok: mellettem a padon, körülöttem a földön, szemközt a piros palatetőn 10 centire egymástól álltak a sirályok, az egészen apró aranyosaktól a baszott nagyokig és mind engem nézett várakozás teljesen. Feszült csend, az arra járó turisták inkább kerülőt tettek, én meg lassan egy másik kenyérét nyúltam. Tudtam hogy a civilizált megoldás kilőve, nem fogják 160 egyenlő részre osztani a maradékot, viszont ha már úgyis buli lesz, akkor legalább az első sorból szeretném nézni, úgyhogy a következő kenyeret a mellettem lévő asztalra dobtam. Ekkora kirobbanó hangzavart nem tudom mikor hallottam utoljára, természetesen egymásnak estek, majd amelyiknek sikerült megkaparintania elrepült, 4-5 követővel a nyomában. Innentől folyamatosan dobáltam nekik a kenyeret és próbáltam különböző helyeket célozni hogy minimalizáljam a konfliktusokat, illetve egy-egy csoporton belül tartsam őket, de őszintén szólva azt hiszem egyáltalán nem segített.

A pályaudvaron az Oslói vonatra várva egy lány támadott meg, bár jóval kisebb hévvel: a barátja az előttem lévő padon ült, és amikor befejezte a közeli boltban a vásárlást, hozzám ült vissza. Egy ideg csevegett norvégul, aztán megkínált valamivel, mire felnéztem a könyvből a lányra, a lány rám, a barátja a lányra, én a barátjára, a barátja rám, a lány a barátjára, a mellettem ülő néni az órájára, aztán elnevette magát és sűrű bocsánatkérések közepette visszaült inkább a másik fiúhoz. Mármint a lány. Ilyen utoljára Londonban esett meg velem, amikor egy kislány hitte rólam, hogy az apja vagyok, de ott mondjuk én ijedtem meg jobban.

Folyt. köv. Oslóval.

Stockholból Trondheim felé átszálltam valahol, de lehet hogy csak álmodtam. A táj amúgy is valószínűtlenül sötétzöld volt, az égen túl sok volt a csillag, én végig félálomban, a jegyembe felírt állomásnevet pedig azóta sem találom semmilyen térképen sem.* Érzésre valami ilyesmi volt:

Ami gondolom elég távol áll a valóságtól, mindenesetre kurva jó volt. :) Amikor elkezdett lassítani a vonat, már biztos voltam benne, hogy rossz vonatra szálltam és a gyilkos masiniszta vitt be az erdő közepén lévő elhagyatott állomásra hogy egy életlen halfiléző késsel vágja el a torkom, ami a táj és az éjszaka nyilvánvaló szépsége ellenére sem tűnt vonzó lehetőségnek, de szerencsére csak egy (ott) teljesen átlagos falusi pályaudvaron álltunk meg. Kívülről egy egyszerű faháznak tűnt az állomás épülete, nem is voltam benne biztos hogy nem fog egy idősebb flicka rámsikítani a tűzhely mellől amikor belépek, de belül már persze plazmatévén futottak a betűk a 3(!) vágány várható érkezési és indulási adataival. Rövid várakozás után fel is szállhattam a 2. vágányra érkező járatra, ahol persze kb azonnal el is aludtam, és mire kinyitottam a szemem már Trondheimben voltam ahol a végig velem átellenesen ülő idősebb, fekete ruhás nő lassan gomolygó köddé vált és csak az üres szék maradt utána. 

*Ebben azért az is közrejátszhat hogy az írásképem egy hatévesével vetekszik amióta szinte mindent géppel írok

Itt legelsőnek a jegyárusnőt támadtam meg, ahol egyből döntenem kellett: felmegyek egy 16 órás vonatút keretében Kirunába, amivel városnézéssel együtt elégetek 2 napot, vagy inkább maradok délen és megnézem a fővárosokat. Sajnos élénken élt bennem a Párizsi fázós éjszaka emléke, ráadásul úgy éreztem hogy az első hét után ideje lenne inkább az új városok megismerésére  fektetnem a hangsúlyt (végül is Stockholm volt az első olyan város, ahol még soha nem jártam), ezért inkább a városnézés mellett döntöttem, ami így visszagondolva hiba volt. Az északi városok szépek, de annyira nem izgalmasak, és mondjuk Trondheimet simán kihagyhattam volna cserébe a vonatozásért meg az első sarkkörön túli élményért, de ezt persze akkor még nem tudtam. Ahogy azt sem, hogy Trondheimbe fogok menni, csak akkor, amikor kiderült, hogy Oslóba 4 óra alatt ott van a vonat, ami egy kicsit kevésnek tűnt ha aludni is akartam valamit az éjjel, ezért miután északról lemondtam a hideg és a kieső idő miatt, megpróbáltam egy szép egyenlő szárú háromszöget rajzolni Osló  és Stockholm közé, aminek mindkét szára pont 8 óra. A jegyárusnő elég toleráns volt vagy csak hozzászokott a hülyékhez, de miután érdeklődve végignézte a háromszögeléses eljárásomat még azt is megkérdezte hogy onnan hova szeretnék menni, és adott egy nappal későbbre is jegyet Oslóba az éjszakai vonatra, ami szokatlanul nagy kötöttségnek tűnt hirtelen.

A városról nehéz mit mondanom, ha valakit a historikus adatok érdekelnek, akkor rá tud keresni, benyomásra kicsit olyan volt, mintha egy kisvárost kereszteztek volna a Gyűrűk Urával: hasonló szobrok, csak kisebbek, nagy üres terek, sok víz mindenhol. Bennem egy-két képen kívül nem hagyott sok nyomot, főleg úgy, hogy a többi város valahogy mind jobban tetszett. Azért természetesen ha valaki úgyis arra jár, érdemes megnézni:

Jó, ez mondjuk egy elég jó kép és ezek az épületek közelről is szépek voltak, mégis, kicsit bejárva a várost engem valahogy a többi része nem fogott meg annyira.

Innentől sajnos kevésbé lesz izgalmas a blog (ha eddig valaki többet várt volna tőlem, akkor most hagyja abba), mivel a második hét már egész jól sikerült, ezzel párhuzamosan viszont sztoriból is kevesebb van.

Például a 12 órás vonatúton szinte semmi érdekes nem történt. Az elején a jegyárusnő azt mondta (fél órás sorban állás után), hogy a kalauzzal beszéljem meg amit úgy érzem hogy meg kell, de szerinte csak szálljak fel nyugodtan és majd lesz valami. Így is lett: a kalauz még támogatott is, mondta hogy leecheljek a wc-nél nyugodtan, majd szól ha lesz hely, és persze lett is: egy fél óra után elfoglalhattam egy teljes kupét (azt hiszem most használom életemben először ezt a szót. Ugyan olyan, mint a "toloncolni"; sose hittem volna, hogy valaha élőben találkozom vele és teljesen meglepődtem, amikor kb fél éve mégis hallottam valakitől. El is határoztam hogy megismerem az illetőt - ez mondjuk már nem jött össze, részletek a "legjobb nők mindig foglaltak" blogban ha egyszer valaki végre megírja.) A vonatra visszatérve, miután birtokba vettem a helyiséget, szórakoztató volt nézni ahogy egyesével beszállingóznak az emberek, illedelmesen megállnak a küszöbön (az ajtóról a "reserved" feliratot természetesen nem vettem le) és megkérdezik, hogy esetleg szabad-e az egyik hely, és esetleg leülnének ha beleegyezem, mire én rövid gondolkodás után esetleg rábólintottam. Sikerült így két helyes cseh lányra is szert tenni, de sajnos Brnoban leszálltak, amit ráadásul pont át is aludtam, úgyhogy tényleg semmi említésre méltó nem történt.

Átszállnom Berlinben kellett, ahol 3 órám volt a két vonat között. Ez az idő ahhoz kevés, hogy az ember bemenjen a városba körülnézni, viszont éppen elég arra, hogy mondjuk verebeket tanítson meg kézből enni - nem volt egy adrenalinhullám, de mindig is vágytam rá hogy ártatlan állatokat ringassak a biztonság hamis illúziójába. 2-3 már elég bátor volt ahhoz, hogy a kezemből vegye ki a kenyérdarabkákat, amikor a szomszéd padról egy 5 éves kissrác közéjük rontott; dobtam neki is egy kicsit, de nem tűnt szelídíthetőnek.

Berlinből Stockholmba mentem, és itt történt meg az is, hogy a vonat bement a kompba (ez pont nem az, de hasonló), és egy háromnegyed órát hajóztunk a lemenő nap fényében. Ez  volt a legjobb rész, de sajnos ilyen videót nem találtam, úgyhogy mindenkinek a fantáziájára bízom: sós szél, napnyugta, végtelen tenger, hullámok, stb. Mindez elég klisészerűen hangzik, de a tengert nézve valahogy mégis nagyon nehéz ilyenkor mentséget találni arra, hogy miért nem mentem el soha matróznak. Malmöben megint át kellett szállnom, itt sikerült még egy 4 órát aludnom az állomáson, aminek szerencsére az egyik melléképületét nem zárták be, így ott húztuk meg magunkat pár német interrailessel és helyi erővel. 

Next time: városnézés, rossz döntés, vonatozás, háromszög.

ui: és csak hogy ne legyen annyira száraz a blog (az építő kritikát ezúton köszönöm Vilinek, egyetlen állandó olvasómnak :)) egy kis kárpótlás, hogy mindenki mosolyogva menjen haza.

A visszajelzések alapján ez a legizgalmasabb pontja az utazásomnak, mert mindig amikor fel kell sorolnom az érintett  városokat, Szolnoknál meg kell állnom ("Szolnokon? Tényleg? "), úgyhogy úgy tervezem, jövőre csak oda megyek, mert biztos van ott valami ami ennyire lázban tart mindenkit. 

Az egész úgy kezdődött, hogy a Bukarestbe tartó vonaton ültem (már csak onnan van közvetlen járat Isztambulba), amikor a "valamit elfelejtettem" kényelmetlen érzése kezdett kerülgetni. Pont olyan volt, mint amikor az embernek a nyelve hegyén van már a szó, de valamiért csak nem jut eszébe, és úgy érzi hogy mindössze egy kis lökés kéne ahhoz, hogy meglegyen. Nekem ezt a kis lökést a vonat indulása adta meg, az a pillanat, amikor a mozdony ránt egyet a vagonokon; ekkor volt, hogy kirajzolódott előttem Európa térképe, benne az EU-val, és valahol  a térkép jobb alsó sarkában Törökországgal. Útlevelem már azóta nincs amióta júniusban Angliába mentem*, úgyhogy innentől már biztos voltam benne hogy egyre gyorsuló ütemben megyek a rossz irányba, de utolsó esélyként még felhívtam valakit, aki felvilágosított arról (innen is köszönöm Holonak :)), hogy nem csak hogy útlevél, de 100 euró is kell a belépéshez amit a vízumért kérnek el, úgyhogy teljesen esélytelenné vált a dolog (mondjuk enélkül is az volt, tulajdonképpen fogalmam sincs miért lombozott le még jobban a hír). A következő állomásnál le is szálltam hogy minél hamarabb visszaérjek, ami már sajnos a címben szereplő város volt (a vonaton az egyetlen szórakoztató elem a büfé volt, ami a többi vonattal ellentétben, ahol kis gurulós erődítményt húznak végig a folyosón, itt egy csávó volt egy piros bevásárlókosárral (jelvénye is volt, ebből gondoltam hogy hivatalos személy), a kosár alján néhány zacskó chipssel meg red bullal. Tényleg sajnálom hogy nem mentem keletebbre. :)).  Hazafelé elsőre természetesen rossz vonatra szálltam (ha ezen a ponton valaki érez valami hasonlóságot közte és köztem, az nem a véletlen műve), ezzel téve teljessé a sikertörténetet, de legalább megszületett az elhatározás: nyugatra és délre le van zárva az út, keleten vagyok, csak északra mehetek. 

Amikor visszaértem Budapestre már sötét volt (pontos időt most inkább nem mondanék), és egy kéregető meg is talált egyből (nem tudom miért csak ilyen sztorijaim vannak. Lehet hogy el kéne gondolkoznom egy kicsit? :)) Amikor odaért, mondtam neki, hogy kösz, de nem, ami annyira jól sikerülhetett, hogy egyből visszakérdezett: "Do you speak enlgish?". Mondtam hogy "Yes of course", mert a kérdésre szeretek válaszolni, mire pantomimbe kezdett, aminek a lényege az volt, hogy 2 autó összement egy nagy karambolban (az idegen nyelvű kifejezés a "bumm" volt, nem tudom ha azt mondtam volna hogy csak németül tudok, hogy fordította volna le), ahol a túlélőket megette. Ezután tartott egy kis hatásszünetet, majd a végére odatette: "Egy pár forintot főnők!". Az előadás amúgy nem volt rossz, de mondtam neki hogy erre inkább nem adnék pénzt.

Másnap azzal a szilárd elhatározással, hogy most sokáig nem cseszek el semmit és egy 12 órás vonatúttal a Budapest-Stockholm távolságba kezdtem bele, de erről majd legközelebb.

*egyszer majd arról is