15 nap interrail

Bár nem itt történt az eset hanem Münchenben, mivel csak most jutott eszembe, ide írom.

Szóval amíg a vonatra vártam a peronon, megjelent egy fekete csávó aki a hóna alatt egy csomagot szorongatott és rövid gondolkozás után beszélgetést kezdeményezett velem. Megkérdezte honnan jövök, Párizsba megyek-e, mi célból, stb, majd a rövid bevezetőt követően a rátért a lényegre, vagyis arra, hogy lenne itt neki egy csomagja, amit egy barátja nagyon vár pont ott, ahová én is indulok hamarosan. Az ezt követő pillanatok a régi westernekben látott párbajokat idézték fel bennem: egyikünk se szólal meg, a levegőben érezhető a feszültség, kabócák ciripelnek a távolban.... A csend elhúzódott, gondolom a hajlandóságomat próbálta felmérni, én meg hogy milyen gyorsan tudom leoltani, mert bár a kaland kedvéért vállalkoztam az útra, és mi lehetne izgalmasabb egy drogfutár életénél, valahogy korainak éreztem egy új karrier kezdetét (bár ez persze nem teljesen igaz - biciklis futár koromban elég sok lezárt csomagot vittem, amiben sosem tudtam meg hogy mi volt, így lehet hogy nem ez lett volna az első alkalom. Amióta az egyik gyerekkel valami vírust szállíttattak egy laborba, mindent el tudok képzelni. Mondjuk neki előre szóltak hogy mi van benne, és javasolták hogy ha lehet akkor ne borítsa ki - úgy emlékszem a fél városon át tolta a biciklit.) Végül a csávó adta fel, akitől ezúton is elnézést kérek ha csak pelenka volt az unokaöccsének, de valahogy nem tűnt igazán hitelesnek. Később úgy tűnt másoknál is bepróbálkozott, nem tudom mekkora sikerrel.

Az út legnagyobb eseménye két amerikai lány volt, meg a fogócska az ülőhelyek között: valahogy mindig pont egy helyjegyes székébe sikerült leülnöm, így miután végigkergettek a vagonon átmentem a másikba, ahol nekem sikerült elkergetnem valakit a helyéről, annak ellenére hogy nekem sem volt helyjegyem, de ezt ott már csak én tudtam. Igazából csak annyit kérdeztem tőle, hogy szabad-e a mellette lévő hely, de annyira ébredés után voltam (nem csak hogy elkergettek,  de folyton fel is ébresztettek), hogy nem sikerült érthető hangokat produkálnom, így a csávó sűrű elnézés kérések közepette átadta a saját helyét, én meg nem ellenkeztem. 

Hazaérve a 22:20 -as Isztambuli vonattal szerettem volna menni, amit sajnos már régen töröltek a jegyárus szerint, így a másnapi Bp-Bukarest járatot néztem ki. 

Tovább folytatva a közérdekű vonalat, pár dologról bővebben:

(folyamatosan bővül ahogy valami eszembe jut)

Kalauz: 

Corben Dallas multipass (ahogy azt már a Müncheni posztnál írtam). A tettvágy olthatatlan lázában égő kalauzok mindenhova adtak pecsétet, csak a homlokomra nem, beleértve a jegy borítóját is; de olyan is volt aki meglátta és egyből vissza is adta anélkül hogy belenézett volna. A legtöbben csak az érvényességi dátumot ellenőrizték rajta, de igazolnom egyszer sem kellett magam és senkit sem érdekelt hogy hogyan vezetem (leginkább sehogy). Ráadásul bárhova mész vele, feltételezik rólad hogy külföldi vagy, ami Magyarországon alkalmat ad a bliccelésre (a lakóhelyed szerinti országban nem utazhatsz ingyen vele, csak 50%-os engedményt ad: tehát bárhova mehetsz vele a világon, kivéve el otthonról és haza. Wtf.). Amúgy érdemes őket kérdezni ha nem  vagy biztos benne hogy kell-e helyjegy, elvégre ők fogják ellenőrizni a vonaton.

Jegyárusítók:

A kezdeti ősbizalmat leküzdve érdemes (bár mosolyogva) presszionálni őket a megfelelő irányba, mert ha nagyon nagy teret engedsz nekik, akkor a világ összes helyjegyét megvetetik veled. Sajnos eleinte én is így jártam, de miután egyszer nem kérték el az ellenőrök, attól kezdve legalább 3x visszakérdeztem hogy tényleg csak azzal engednek-e fel a vonatra. Volt hogy nem kellett, volt hogy lealkudtam belőle, de persze minden próbálkozásom lepattant a lengyel kolléganőről. Olaszországban legalább 2/1 beszélt angolul (máshol nyugaton mindenki), ott 2/0 volt az arány és miután lerajzoltam neki a csillagokat is holddal (éjszakai) és mellé írtam hogy Wien (a kiejtéssel nem is próbálkoztam) a kötelezőt már nem tudtam lerajzolni, így azonnal nyomtatta is. Persze nem kellett volna, de ezzel a 3 euróval támogattam a lengyel-magyar barátságot. Amúgy érdemes hozzájuk fordulni minden kérdéssel, sokat segítenek.

Helyjegy:

Nézz utána hogy hova kell, én nem tettem (ld előkészületek), így feltehetőleg egy párat beszoptam (2 biztos). Ez van. A tömeg miatt általában nem érdemes aggódni, egyedül a visszafelé úton (Varsó-Budapest) álltam 9 órát a folyosón, de ezt leszámítva mindig volt maradék hely, már ahova nem vettem. Ami viszont fontos: Franciaországban szigorúan ellenőrzik és én sajnos olyankor voltam amikor nagy volt a tömeg, így nem nagyon fértem fel sehova. Ld. Párizsi posztot.

Hajléktalanok:

Ahogyan a szavannán a gazellákat követve jutsz el az itatóig, őket követve és a mozgásukat megfigyelve érdekes információhoz juthatsz (ivóvíz, wc ha nincs kiírva, ha befészkelik magukat, akkor nem zárják be éjszakára az állomást, stb). Ha minden kötél szakad, az éjszakát is lehet a közelükben tölteni, ld Párizsi poszt.

Más turisták:

Ha éjszakáznod kell az állomáson és egyedül vagy, érdemes lazán egy másik csoporthoz csapódni just for safety. Amúgy jó információforrások meg unaloműzők, érdemes kicsit szociálisnak lenni néha, de persze ennek is megvannak a veszélyei, ld Koppenhágai poszt. (majd jön)

Állomások:

Az interrail-es oázisa. Fontos tudni, hogy éjszakára bezárják-e. Általában van kút, vagy ha nincs itt lehet vizet kérni, szokott lenni a közelben információ ahol mindent meg lehet tudni a városról ahova érkeztél és ha ügyes/szerencsés vagy lehet áramot is lopni. Hosszan lehetne erről még írni, de nem magyarázom el a mágnest.

Wc + Zuhany:

A Milánóban töltött éjszaka után be kell vallanom, hogy egy kicsit megtört a kezdeti lendület, valahogy nem éreztem a teljes szabadság érzését úgy, hogy Franciaország falat képezett köztem és Spanyolország között. Mivel csak Skandináviában, Spanyolországban és Törökországban nem jártam még a lehetséges országok közül, rövid gondolkodás után Isztambul felé indultam, valahogy izgalmasabbnak tűnt mint észak, főleg úgy, hogy már Párizsban is befagyott a seggem a hajléktalan sleepoveren, így mondjuk Oslóban nem szívesen futottam volna bele még egy ilyenbe (spoiler alert: természetesen belefutottam, természetesen Oslóban). Elindultam tehát Velencébe, hogy onnan az éjszakai vonattal Bécsbe jussak, és Budapest érintésével (ahonnan közvetlen járat indul Isztambulba az elvira szerint) délkelet felé vegyem az irányt.

Velencében már jártam, ahogy gondolom elég sokan, úgyhogy nem is nagyon térnék ki a részletes ismertetésére, a képek tekintetében ezt tudom ajánlani, én is innen szedem a sajátjaimat (ld. Csomagolás poszt). 

Másnap ha Barcelonába nem is, de Milánóba sikerült helyjegyet szereznem, így arra gondoltam hogy délen kísérlem meg az áttörést ha már északról nem ment. Éjszakai vonatról nem is álmodhattam, így nappal mentem el Zürichbe, ahol volt 2 órám a csatlakozásig. Ezt arra használtam fel, hogy a közeli parkban ebédeljek, ami egy érdekes élménnyel tett gazdagabbá. Sejtettem, hogy az állomáson töltött éjszakák sokat kivettek belőlem, de azért az meglepett, amikor a mellettem üldögélő  Svájcinak tűnő állampolgár a saját ebédje végeztével nekem adta a maradék zacskó chipsét. Nem akartam megbántai, úgyhogy elfogadtam, aztán jobban átgondolva a dolgot arra is rájöttem, hogy ha ez így megy tovább, pozitívba hozom ki a nyaralást. :) Ennek ellenére egy zuhany beiktatása indokoltnak látszott.

Milánóban még pont elkaptam a Barcelonába tartó vonatot, és egy ideig úgy tűnt, hogy fel is férek rá (utánam még 4-5 InterRail-es jött akiket már simán elhajtottak), de végül a "full" szó gyakori ismételgetésével engem is elküldtek a francia kalauzok (és mint arról meggyőződhettem, a kiejtésük tényleg ilyen). Pályaudvaron alvás - éjszakai vonat: 3:0.

Amúgy ez a pályaudvar volt utam során a legjobb, mindenki benn maradhatott akinek volt jegye és az épület nem csak meleg (ahogy gondolom egész Milánó), de nagyon szép is volt.

Párizs szép város. Durván sarkítva egy végtelenített Andrássy út és környéke, csak minden sokkal nagyobb. Olyan 6-8 órát  sétáltam a városban, és mivel már jártam itt korábban, tényleg végig kötetlenül nézelődhettem. Elmentem a Diadalívig (ahol mókás élményben volt részem: japán lányok próbálták lefényképezni egymást ugrás közben a levegőben, földet éréskor pontosan ezt a hangot adva ki), ittam egy calvadost a Pont de l'Alma-nál (ez volt az út során a kajára költött pénzem kb fele, 10 euró, de valamire nem szabad sajnálni :)), aztán vissza a  Szajna parton az állomásig. 

Ahol a szép délután nem annyira szép estébe fordult. Kiderült ugyanis, hogy a francia vonatok tele vannak, és nem csak képletesen, hanem szó szerint. Végigkérdeztem minden lehetséges célállomást (Barcelona lett volna jó, aztán valami útba eső város, esetleg Nizza, aztán Milánó vagy Svájc, a végén már azt mondtam hogy mindegy csak adjon egy jegyet) amire azt mondta a szép csokiszínű hölgy mosolyogva, hogy sajnos minden  vonat tele van. Gondolkoztam rajta hogy megkérdezem hogy akkor esetleg aludhatnék-e nála, de egyrészt ekkora arcom nincs, másrészt a válasz elég egyértelműnek tűnt. Gy.k.: nem.

Így hát más választás nem lévén bevackoltam magam az állomásra egy újabb szép éjszaka reményében, amíg a lelkes francia rendőrök ki nem kísértek, ugyanis ott éjszakára az állomás bezár. A többi sorstársammal egyetemben így az állomás mellett lévő padokat vettük igénybe, ahol feltűnt, hogy a többi szerencsétlenül járt turistának mind van valahonnan egy nagy kartonlapja, újságpapírja vagy nejlonzacskója és pár óra üldögélés után meglepő rutinnal helyezkednek el a szemetes konténer körül. Mire mindenki megtalálta a helyét, nekem is leesett, hogy a balfasz turista itt egyedül én vagyok, aki jó érzékkel a hajléktalanok bázisán verte fel a tanyáját. Probléma ebből szerencsére nem  volt, egyedül a helyi predátorral kellett beszélgetnem egy kicsit, aki úgy tűnt a nyájtól lemaradókra vadászott. Rövid csevegést követően rátért a lényegre (meghívhat-e egy italra), majd amikor nemet mondtam egyenesen megkérdezte hogy nem akarom-e nála tölteni az éjszakát, de sajnos le kellett lomboznom, mivel bár fáztam rendesen, féltem tőle hogy nála kicsit melegebb lenne mint szeretném. Ezt leszámítva eseménytelenül telt az este és másnap újra próbálkozhattam a jegyárus lánynál, továbbá jegyet is próbáltam szerezni.

A Keletiben kezdtem meg utazásomat, és itt ért az öröm, hogy először használjam az InterRail jegyemet is.

Úgy tűnik az Esőember valós történeten alapul és az autista kisgyerekeket repülő helyett vonaton szállítják, legalábbis erre következtettem abból, hogy Budapesttől Bécsig az előttem ülő gyerek végig üvöltött. Mondjuk több kell ahhoz hogy ne tudjak aludni, de azért volt már jobb utam is. Münchenbe érve sikerült eljátszanom a Londoni trükköt* ismét, csak ezúttal más sorrendben.

Szóval a Müncheni Hbf le volt zárva, így a vonat nem ott állt meg, hanem az előtte lévő állomáson. Én mint egyszeri naív utazó természetesen az információhoz fáradtam, és megkérdeztem hogy akkor mit tegyek ha az esti vonattal Párizsba szeretnék eljutni, mire az ott lévő nő készségesen előhúzott egy térképet (előzőleg arra a kérdésre, hogy beszél-e angolul, azt válaszolta hogy "a little bit", amit én biztatásnak vettem), beikszelte a jelenlegi pozíciónkat, áthúzta a München Hbf-et ("it doesn't work"), majd bekarikázott egy metróvégállomást hogy oda kell eljutnom. Megköszöntem szépen, felültem a metróra, leszálltam a megadott állomáson és ott a lelakatolt biciklik és andalgó párok között a parkban kezdtem először úgy érezni, hogy itt bizony átbaszás esete forog fenn. Odamentem egy szimpatikus pároshoz azzal, hogy én Párizsba szeretnék menni, mire elmagyarázták hogy ez max busszal fog menni, mert még állomás sincs a környéken. Kölcsönös mosolygások és bocsánatkérések közepette visszamentem a Müncheni Hbf-re, hátha még sincs annyira lezárva, és csodák csodája még épp integetni tudtam az utolsó vonatnak. Mivel több vonat nem is indult aznap, egy szép estét nyertem a festői pályaudvaron. 

Azóta gondolkozom rajta hogy mi lehetett a gond, a térkép még megvan a jelölésekkel, az angolommal meg munka során nem szokott baj lenni, legalábbis nem ekkora, de persze így is lehet hogy én értettem félre valamit. Jó kezdés, de amúgy annyira nem  volt gáz mert elég sokan voltak még rajtam kívül akik ott aludtak és a hatóságok nem zargattak minket. Másnap pedig az első vonattal mehettem Párizsba.

*majd egyszer erről is

Csak hogy végre valami tartalmat is vigyek a blogba, leírom hogy mit vittem magammal a 15 napra, és hogy ebből mi jött vissza.

Elvittem (emlékezetből) :

• 6 db zokni + alsógatya + póló : ha pont annyit viszek, akkor úgyis 4-5 csak kicsomagoláskor kerül elő teljesen használatlan állapotban, úgyhogy hosszú évek kísérletezése alapján kb. a napok felének a számában állapítottam meg a becsomagolandó fehérneműk számát, főleg, hogy ki is lehet őket fordítani. A súlycsökkentést kicsiben kell elkezdeni.
• farmer + rövidnadrág: értelemszerűen
• úszónadrág : nem súly és bármikor alakulhat úgy hogy kell
• 1.5 literes palack vízzel : a 2 már túl nehéz, de nem árt ha van tartalék, ki tudja hol lehet vizet vételezni legközelebb
• kisebb táska a tisztálkodási eszközöknek, úgymint:
  • wc papír : fontos kérdésekben nem bízom a véletlenre magam
  • zsepi
  • körömolló: ezt mondjuk én sem értem
  • fogkefe + fogkrém
  • fülpiszkáló
  • koton : haha
  • befőttesgumi
• kapcsolatteremtő cigi + gyújtó: bár én magam nem cigizem, egy beszélgetést mindig könnyebb a "van tüzed?/adjak tüzet?" fordulattal indítani. Ezután általában leég anélkül hogy akár egyet is szívnék bele, de ha sikerül fenntartani a beszélgetést akkor úgyse tűnik fel, ha nem akkor meg úgyis mindegy
• hálózsák
• Európa térkép, ha esetleg stoppolássá fajulna a dolog
• interrail térkép
• pénztárca: személyi, jegy, némi forint és euró, hitelkártya just in case
• mobil + töltő
• 2 könyv
• papír+ceruza+toll
• egy csomag rágó
• esőkabát
• egy nagy zacskó kajákkal, including epres és málnás lekvár, maci méz, parasztos sejtésmájkrém, löncshús és barátaik + 2 rúd gyulai kolbász rengeteg előre szeletelt kenyér társaságában
• fényképezőgép
• és törülköző of course

ami visszajött:

Na azok nem voltak.

Az volt az alapötlet, hogy semmi szervezéssel, csak "ahova a szél fúj" megyek, azzal a vonattal amelyik éppen szembejön és abba a városba, amelyik éppen megtetszik, lehetőleg úgy, hogy nem is szállok le soha, csak sétálni egy kicsit a városban ha éppen ahhoz van kedvem. Útiterv is csak annyi volt, hogy lehetőség szerint Európa legnyugatibb pontjára állok ki minél hamarabb, majd onnan csordogálok visszafelé gondtalanul és csak valami homályos elgondolással afelől, hogy éppen hol is vagyok, és azt is csak azért, hogy ne Kalocsa és Dunaföldvár között vonatkozzak két hétig, mert bár az is biztos szép, de ennél kicsit többet szeretnék látni a világból ha már bárhova mehetek Európában. 

Természetesen mint minden komoly elgondolás, ez is már szinte a legelején kártyavárként omlott össze, és ha Kalocsa nem is, de Szolnok azért megvolt oda-vissza, de erről majd később.

A blog 15 nap vonatozásról szól.

A létrehozásához két dolog vezetett. Az első, hogy sehol nem találtam az interneten magyar leírást egy ilyen jellegű túráról és szeretném megkönnyíteni az utánam jövők dolgát. A második egy kicsit prózaibb: elromlott a fényképezőgépem, így szeretném ha legalább valami nyoma maradna az egésznek.

Út közben egy füzetbe írtam vázlatszerűen az érdekesebb dolgokat, ebből próbálok majd bejegyzéseket gyártani, úgyhogy a dátumokat nem érdemes figyelni, csak leírok mindent úgy, ahogy feljegyeztem, kiegészítve egy-két dologgal ami közben még eszembe jut.

Írással amúgy még nem próbálkoztam, nem is terveztem hogy hosszú távon ilyesmivel foglalkozzam, szóval a stilisztikai és helyesírási hibák előfordulása szinte elvárható. :)

És akkor hogy miért is vállalkoztam erre az útra:

• amióta gyerekkoromban a bátyám egy túrán mesélt róla vonzott  
• I'm single
• olyan hangulatom volt, hogy igazából leginkább sehol sem szerettem volna lenni, és ez volt a legjobb közelítés (az egyik pillanatban itt, a következőben már egy kicsit arrébb, de ugyanott semmiképpen)
• elvitt a szél

Igazából 2 féle emberrel találkoztam miután elhatároztam hogy elindulok: az egyiknek felcsillant a szeme amikor meghallotta hogy mire készülök, a másik teljesen hülyének nézett.Nem gondolom hogy bármelyik rosszabb lenne a másiknál, de azt hiszem az előbbinek felesleges magyaráznom a dolgot, a másodiknak meg hiábavaló.

:)