Erről a városról annyira nem tudok mit írni, hogy most inkább írok valami mást, hátha közben megjön a kedv.
Ma megtaláltam a tökéletes csengőhangot. A biciklimen sosem volt csengő, mivel úgy éreztem, hogy egy nem megfelelően szóló hang ugyan úgy megtörné a tökéletes harmónia állapotát (amiben a biciklim folyamatosan van), mint mondjuk egy rózsaszín sárhányó, tökéletes hang pedig idáig nem létezett, ma azonban rájöttem, hogy (feltehetőleg a fenti harmóniából kifolyólag) a biciklim magától képes ennek kiadására, kis segítséggel. Az eljárás a következő:
1, csináljunk 3 gyors, rövid kanyart egymás után úgy, hogy a harmadiknál motorversenyzőset játszva dőljünk be
2, eközben a kormány fordítsuk el annyira, amennyire ez felborulás nélkül lehetséges
3, fordítsuk el még egy kicsit
4, a kormányon átugorva homorítsunk
5, a kormányt még mindig fogva nem túl puhán, de nem is túl erősen csapjuk a betonhoz
voilà
Kezdőknek nem ajánlanám a gyakorlatot, én ennek a hangkiadásnak az alapjait kb 15 évesen egy Kenesei fekvőrendőr után közvetlenül fektettem le, biciklistül, és azóta gyakorlom többé-kevésbé folyamatosan, bár a bal térdemen és gurulás irányban a könyököm, hátam és derekam egy-egy pontján lényegesen kevesebb bőrrel.
Szóval Trondheim.
Egészen kisváros jellegű volt annak ellenére, hogy a térképeken nagy piros ponttal jegyzik (utánanéztem és tényleg: 164 953-an lakják). A forgalom sem volt jelentős ennek megfelelően, és mindössze a város templomai voltak a nevezetességei (amiből meglepően sok volt mérete ellenére) és a bazilika egy palota mellett. Természetesen az utóbbi kettőből próbáltak bevételhez jutni turizmus címén, úgyhogy miután átgondoltam a helyzetet és a pénztárcám tartalmát inkább csak körbejártam őket. Az egyik turistáknak szóló kiadványban viszont megláttam, hogy itt van a Salamandernatten kiállítás, ami mondhatni megmentette a napot (bár azért nem volt rossz a város és a bazilika kívülről is tetszett). Ilyen volt:
csak teljes sötétben. Eleinte kerestem a villanyt, de felvilágosítottak hogy ennek az a lényege hogy nincs, és miután hozzászokott a szemem tényleg jó volt. További érdekessége volt még a kiállításnak egy hatalmas touchpad, amit sikerült meghekkelnem (elég sok időm maradt a végére), így internet kapcsolat nem lévén éppen életem legnagyobb passziánszpartijába kezdtem volna bele, amikor újabb csapat találta meg a helyet, így sajnos hagynom kellett.
Az állomásra visszatérve a Madarak játszódott le, csak kicsiben. Egy elhagyatott kiülős kocsma (bármilyen meglepő, volt ilyen) padjainál kezdtem bele a vacsora/ebédembe, amikor észrevettem, hogy az egyik rosszul lezárt kenyér megpenészesedett egy nyirkos reggelnek köszönhetően, így letörtem belőle egy darabot és a közelben álldogáló sirálynak dobtam. Ezt észrevette egy másik, aki a levegőből egyből levitorlázott a mellettem lévő padra, majd gondolom ez lehetett a jel a part minden sirályának, mert két percen belül gyakorlatilag az összes ott volt körülöttem. Amikor azt mondom hogy az összes, akkor nem túlzok: mellettem a padon, körülöttem a földön, szemközt a piros palatetőn 10 centire egymástól álltak a sirályok, az egészen apró aranyosaktól a baszott nagyokig és mind engem nézett várakozás teljesen. Feszült csend, az arra járó turisták inkább kerülőt tettek, én meg lassan egy másik kenyérét nyúltam. Tudtam hogy a civilizált megoldás kilőve, nem fogják 160 egyenlő részre osztani a maradékot, viszont ha már úgyis buli lesz, akkor legalább az első sorból szeretném nézni, úgyhogy a következő kenyeret a mellettem lévő asztalra dobtam. Ekkora kirobbanó hangzavart nem tudom mikor hallottam utoljára, természetesen egymásnak estek, majd amelyiknek sikerült megkaparintania elrepült, 4-5 követővel a nyomában. Innentől folyamatosan dobáltam nekik a kenyeret és próbáltam különböző helyeket célozni hogy minimalizáljam a konfliktusokat, illetve egy-egy csoporton belül tartsam őket, de őszintén szólva azt hiszem egyáltalán nem segített.
A pályaudvaron az Oslói vonatra várva egy lány támadott meg, bár jóval kisebb hévvel: a barátja az előttem lévő padon ült, és amikor befejezte a közeli boltban a vásárlást, hozzám ült vissza. Egy ideg csevegett norvégul, aztán megkínált valamivel, mire felnéztem a könyvből a lányra, a lány rám, a barátja a lányra, én a barátjára, a barátja rám, a lány a barátjára, a mellettem ülő néni az órájára, aztán elnevette magát és sűrű bocsánatkérések közepette visszaült inkább a másik fiúhoz. Mármint a lány. Ilyen utoljára Londonban esett meg velem, amikor egy kislány hitte rólam, hogy az apja vagyok, de ott mondjuk én ijedtem meg jobban.
Folyt. köv. Oslóval.
