Innentől sajnos kevésbé lesz izgalmas a blog (ha eddig valaki többet várt volna tőlem, akkor most hagyja abba), mivel a második hét már egész jól sikerült, ezzel párhuzamosan viszont sztoriból is kevesebb van.
Például a 12 órás vonatúton szinte semmi érdekes nem történt. Az elején a jegyárusnő azt mondta (fél órás sorban állás után), hogy a kalauzzal beszéljem meg amit úgy érzem hogy meg kell, de szerinte csak szálljak fel nyugodtan és majd lesz valami. Így is lett: a kalauz még támogatott is, mondta hogy leecheljek a wc-nél nyugodtan, majd szól ha lesz hely, és persze lett is: egy fél óra után elfoglalhattam egy teljes kupét (azt hiszem most használom életemben először ezt a szót. Ugyan olyan, mint a "toloncolni"; sose hittem volna, hogy valaha élőben találkozom vele és teljesen meglepődtem, amikor kb fél éve mégis hallottam valakitől. El is határoztam hogy megismerem az illetőt - ez mondjuk már nem jött össze, részletek a "legjobb nők mindig foglaltak" blogban ha egyszer valaki végre megírja.) A vonatra visszatérve, miután birtokba vettem a helyiséget, szórakoztató volt nézni ahogy egyesével beszállingóznak az emberek, illedelmesen megállnak a küszöbön (az ajtóról a "reserved" feliratot természetesen nem vettem le) és megkérdezik, hogy esetleg szabad-e az egyik hely, és esetleg leülnének ha beleegyezem, mire én rövid gondolkodás után esetleg rábólintottam. Sikerült így két helyes cseh lányra is szert tenni, de sajnos Brnoban leszálltak, amit ráadásul pont át is aludtam, úgyhogy tényleg semmi említésre méltó nem történt.
Átszállnom Berlinben kellett, ahol 3 órám volt a két vonat között. Ez az idő ahhoz kevés, hogy az ember bemenjen a városba körülnézni, viszont éppen elég arra, hogy mondjuk verebeket tanítson meg kézből enni - nem volt egy adrenalinhullám, de mindig is vágytam rá hogy ártatlan állatokat ringassak a biztonság hamis illúziójába. 2-3 már elég bátor volt ahhoz, hogy a kezemből vegye ki a kenyérdarabkákat, amikor a szomszéd padról egy 5 éves kissrác közéjük rontott; dobtam neki is egy kicsit, de nem tűnt szelídíthetőnek.
Berlinből Stockholmba mentem, és itt történt meg az is, hogy a vonat bement a kompba (ez pont nem az, de hasonló), és egy háromnegyed órát hajóztunk a lemenő nap fényében. Ez volt a legjobb rész, de sajnos ilyen videót nem találtam, úgyhogy mindenkinek a fantáziájára bízom: sós szél, napnyugta, végtelen tenger, hullámok, stb. Mindez elég klisészerűen hangzik, de a tengert nézve valahogy mégis nagyon nehéz ilyenkor mentséget találni arra, hogy miért nem mentem el soha matróznak. Malmöben megint át kellett szállnom, itt sikerült még egy 4 órát aludnom az állomáson, aminek szerencsére az egyik melléképületét nem zárták be, így ott húztuk meg magunkat pár német interrailessel és helyi erővel.
Next time: városnézés, rossz döntés, vonatozás, háromszög.
ui: és csak hogy ne legyen annyira száraz a blog (az építő kritikát ezúton köszönöm Vilinek, egyetlen állandó olvasómnak :)) egy kis kárpótlás, hogy mindenki mosolyogva menjen haza.
